Benkő Mihály (Valóság XLVIII, 2005. júl., 7. sz.):


„Erdélyi István felhívta figyelmemet arra, hogy az 1960-as évek közepe táján már járt a kazakisztáni madiarok között egy magyar antropológus, Tóth Tibor, a Természettudományi Múzeum embertani tárának akkori vezetője, de eredményei és felfedezései valahogy elsikkadtak.


Tóth Tibor 1964 őszétől 1965 tavaszáig tartó féléves tanulmányútja során embertani vizsgálatokat folytatott a Szovjetunió különböző köztársaságaiban. Háromezer-száz mindkét nembeli felnőttről gyűjtött adatokat Baskíriában, Tatárföldön, Grúziában és Kazakisztánban. Alma-Atában, amikor a Kazak Szovjet Köztársaság területén élő kipcsakokhoz készült, Szeitbek Nurhánov nyelvész, a Kazak Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársa tájékoztatta őt arról, hogy Kosztanáj városa környékén él egy magyar (madiar) népcsoport. 1965 áprilisában Tóth Tibor három hetet töltött a Kusztanáji Terület argün és kipcsak csoportjai között, antropológiai felméréseket végezve. Megállapította, hogy az argün népcsoportnak a Turgaj-mélyedésben élő madiar törzse mintegy kilencszáz-kilencszázötven főből áll. Tagjai az argünök más törzseinek tagjaival és környékbeli kipcsakokkal házasodnak össze. Nomád életet élnek. Nemzetségfőjük nevét valamennyien ismerik, családfájukat tíz-tizenkét nemzedékig tudják visszavezetni. Antropológiailag a dél-szibériai rasszhoz tartoznak, embertani jellegzetességeik a kazak nép középső és kis hordájának vizsgálati szériáihoz állnak közel.


Felfedezését Tóth Tibor Budapesten és Alma-Atában egyaránt közölte tudományos folyóiratokban. Népszerű formában a Magyar Nemzetben írt róla Aczél Kovách Tamás 1967-ben és 1968-ban. Tóth Tibor azt remélte, hogy nagyobb nyelvészeti, régészeti és néprajzi expedícióval térhet vissza a színhelyre, s alapos kutatással meg tudják majd állapítani, milyen kapcsolatban állhatnak az argün-madiarok a magyarsággal. Jogos várakozásában azonban csalódnia kellett. Soha többé nem jutott vissza a kusztanáji madiarokhoz, vagyis ahhoz a keleti magyar néptöredékhez, amellyel hazánkból ő találkozott először (legalábbis a XX. században). Kőrösi Csoma Sándornak a keleti magyar testvéreket kereső álmaihoz mérhető felfedezése úgy elsikkadt, mintha sohasem lett volna. Emlékét mindössze néhány, szinte senki által sem olvasott oldal őrzi tudományos folyóiratokban és a Magyar Nemzetben.


Sokat töprengtem azon, hogy miért történhetett mindez így. Végül is 2002 szeptemberében kaptam rá választ Almatiban, amikor a kazakisztáni magyar nagykövetség és a Kazak Keletkutató Intézet jóvoltából végre sikerült megvalósítanom útitervemet Közép-Ázsiába, kazak földre. Almatiban kazak tudósokkal folytatott beszélgetéseim során kiderült, hogy, hazánkkal ellentétben, az ottani tudományos körökben (az akadémiai intézetekben és a múzeumokban) minden kutató ismeri Tóth Tibor nevét és utazásának történetét. A kazak történészek, nyelvészek és néprajzosok számára nem különösebb meglepetés, hogy a magyar antropológus találkozott a kazakisztáni madiarokkal. Számukra a kazakisztáni madiarok létezése köztudomású, nem tekintik felfedezésnek.


Az almati Nemzeti Múzeumban Ozarak Iszmagulov antropológusprofesszorral, a Kazak Akadémia levelező tagjával beszélgettem minderről. 1964-ben ugyanis ő végzett felméréseket Tóth Tiborral együtt Alma-Ata környékén. Arra a kérdésre, hogy miért nem folytathatta kutatásait Tóth Tibor a Turgaj-medence madiarjai között, így válaszolt: »A KGB megtiltotta második útját. 1965-ben is csak véletlenül jutott el a Turgaj-medencébe. Oda külföldinek előtte sohasem adtak utazási engedélyt, sem a cári, sem a szovjet időkben. Szerencséjére valami hiba csúszhatott az adminisztrációs gépezetbe. 1966-ban azonban már hiába jött kazak földre. A hibát felsőbb, szövetségi szinten észlelték, s Tóth Tibor újabb turgaji útjának engedélyezésével kapcsolatban megérkezett Moszkvából a kategorikus nyet.«

Asztanában, Kazakisztán fővárosában kazak segítőmmel és útitársammal, Babakumar Kinayattal, a Kazak Nemzeti Múzeum és az almati Keletkutató Intézet munkatársával együtt turgaji utazásunk előtt meglátogattuk a hetvenöt éves Szeitbek Nurhánovot. A híres kazak nyelvész évtizedekig dolgozott Almatiban a Kazak Akadémia Nyelvtudományi Intézetében. Annak idején ő kísérte el Tóth Tibort az argün-magyarokhoz. Szeitbek Nurhánov, aki napjainkban nyugdíjasként él Asztanában, felkészülten várta jövetelünket. Ahogy a tudós kiterítette jegyzeteit az asztalra, s beszélni kezdett, látszott, hogy az a harmincnyolc évvel azelőtti út élete legemlékezetesebb eseményei közé tartozik.

„Tóth Tibor 1964 decemberében érkezett Alma-Atába. A Kazakisztán fővárosa környékén élő kazak népesség körében akart antropológiai felméréseket végezni. Rövid idővel érkezése után előadást tartott a Kazak Tudományos Akadémián a magyar etnogenezisről. A Moszkvában végzett magyar kutató elsősorban baskíriai expedíciójáról számolt be. Elmondta, hogy közvetlen antropológiai kapcsolatokat talált a baskírok és a Kárpát-medence magyarjai között. Előadása után arra kérte a hallgatóságot, hogy írott kérdésekkel forduljanak hozzá, s ő válaszolni fog rájuk. Én két kérdést írtam fel neki:


1. Hogy nevezik a különböző európai nyelveken Hungariannek, Ungarnak, vengrnek stb. nevezett magyarok saját magukat?


2. Milyen kapcsolata lehet a Kosztanaj város vidékén és a Turgaj-medencében élő madiaroknak az önök népével?


Jómagam ugyanis a Turgaj-medencében születtem, származásomra nézve kipcsak vagyok. 1950–51-ben tanító voltam odahaza, s argün-madiar gyermekeket oktattam kazak nyelvre.


Tóth Tibor első kérdésemre elmondta, hogy népét odahaza magyarnak nevezik. A második kérdésre mindössze ennyit mondott: »Kérem, hogy aki ezt a kérdést feltette, maradjon még, hogy magunk között tudjunk beszélni.«


Az előadás végén odamentem hozzá. Izgatottan kérdezte, hogy hányan lehetnek az argün-madiarok a szülőföldemen. »Pontos számot nem tudok mondani, de legalább ezren« – válaszoltam. »Kérem, hogy ne beszéljen erről senkinek! Most nagyon kevés itt az időm, de a jövő évben, ha élek, visszatérek.«


Tóth Tibor valóban visszajött Alma-Atába 1965 tavaszán. Azonnal Koszta-najba és Turgajba akart utazni, de ez nem ment olyan gyorsan. Várnunk kellett. Pár nappal Tóth Tibor fővárosunkba érkezése után magához hívatott a Kazah Akadémia káderpolitikai osztályának vezetője, egy titkos állomású KGB-ezredes, származására nézve kazak. A következő kérdést tette fel: »Ön el akar kísérni egy magyart Kosztanájba?« »Igen.« »Van önöknek közös kutatási témájuk?« »Nincs. Ha ez a kérdés így merül fel, már vissza is léptem az úttól.« »Semmi baj, csak érdeklődtem. Menjenek el nyugodtan! Jó munkát kívánok önöknek!«


Ez óriási szerencse volt, ugyanis a Kosztanaj–Turgaj-vidék egyike volt Ka-zakisztán külföldiek elől szigorúan elzárt területeinek. Egyébként a Kazak Szovjet Köztársaságba mindig is csak felsőbb engedéllyel jöhettek külföldi kutatók, Tóth Tibor viszont épp Leningrádban készült megvédeni nagydoktori disszertációját. Meg kell mondanom, hogy az akadémia elnöke is szilárdan mellettünk állt. Ezekben a napokban találkozott az akadémia tudományos titkárával, s azt mondta neki: »Segítsünk a vendégünknek!«

Végül április 7-én indulhattunk. Emlékszem, a repülőgép a rossz idő miatt nem szállt fel időben. Ott aludtunk az alma-atai repülőtéren a váróteremben. Másnap délelőtt értünk Kosztanajba. Levelünk volt a kosztanaji terület titkárához, s megtanácskoztuk vele a teendőket. A Turgaj-vidéken éppen olvadás és áradás volt, a területet nem lehetett autóval megközelíteni. Végül U2-es kis repülőn mentünk Turgajba. Az első éjszakát az ottani párttitkárnál töltöttük, a másodikat az én családomnál, majd továbbutaztunk Szaga környékére, a Szarükopa-tavak melletti központi helyiségbe, szintén repülőn. Tóth Tibor itt gyűlést hívatott össze, s ismertette a helybeliekkel utazásának célját. Száznyolcvan madiar törzsbelit mért meg a Szarükopán. Feljegyezte magasságukat, fejméretüket, arcszélességüket, orrukat, leírta szemük vágását és színét, hajuk, szőrzetük színét és sűrűségét. Felhívta figyelmemet arra, hogy bizonyos ottani helyiség- és nemzetségnevek Magyarországon is léteznek. Ilyen a Sümegti és a Tomaj: Magyarországon a Balaton-felvidéken van egy Sümeg nevű város és egy Badacsonytomaj nevű falu. A szagai temetőben meglátogattuk egy nagyon híres madiar cseréptetős sírját, s a helyi mullahhal beszédet mondattunk felette. Sajnos, sem a jellegzetes, az állatok ellen árokkal körülvett temetőről, sem a leírt emberekről nem készíthettünk fényképeket, ugyanis a fényképezést megtiltották Tóth Tibornak.


A turgaji kutatást Közbel körzetében fejeztük be. A helyiek azt mondák, hogy ha legközelebb jövünk, repülőt küldenek értünk Kosztanajba. Méréseket végeztünk a Turgaj-vidéki kipcsakok között is, de körükben is akadt néhány madiar.


Ezután Kosztanajba utaztunk. A város körzetében élt néhány madiar Mir-Jakub Dulatov rokonságából. Tóth Tibor köztük is végzett méréseket. Egyikük arra kérte őt, hogy az Alma-Atában mezőgazdasági egyetemet végzett fiát ne mérjük meg, ne hívjuk fel rá ezzel a hatóságok figyelmét.


Mindezek ellenére úgy vélem, nem kis mértékben a Dulatov családdal való találkozás is oka lehetett annak, hogy a következő évben Tóth Tibor hiába repült Alma-atába, nem utazhattunk el Kosztanáj-Turgaj vidékére, sőt, később nekem is támadtak kellemetlenségeim. Ez nem a Kazak Akadémián múlott. Ők mindent megtettek, ami tőlük tellett. Például elküldtek valakit anyagot gyűjteni egy Nyugat-Szibéria határán élő madiar akszakalhoz, aki a hírek szerint negyven nemzetségre tudta visszavezetni családja történetét.”


(Dulatov a cári rezsim ellen harcoló, Alas nevű kazah függetlenségi mozgalom vezetője volt, akit a kolhozosítással szembeni fellépése miatt 1930-ban Sztálin málenykij robotra ítélt. Dulatov Madiar álnéven írt cikkeket, máskor pedig úgy írta alá a nevét: "Dulatov, a madiar" )


Ezután Musztafa akszakallal már a temetőhöz is elmehettünk. Ő maga mutatta meg, melyik sírokat találja a legérdekesebbnek. Engem különösen egy, a téglasírok közepette fából épült sír érdekelt, amelynek pontos mását a Mongol-Altajban, a mazsarok temetőjében láttam. Az altaji temető egy fenyőerdő mellett áll, itt a legközelebbi erdő mintegy kétszázötven kilométernyire lehet. A sír építői tehát komolyan vették az ősi hagyományok betartását. A sírkövön ez áll: MADIAR. E szó kazak nyelven azt jelenti, s úgy is ejtik ki: MAGYAR.


Mielőtt Szainnal és öccsével Turgaj felé indultunk volna, még vagy hét sírkövet lefényképeztem a következő törzsi, nemzetségi megjelöléssel vagy annak valamilyen változatával: ARGÜN-MADIAR TÖRZSBÉLI, AZ AITKUL NEMZETSÉGBŐL. Alatta az elhunyt neve, neme, születésének és halálának ideje.


Az Aitkul egyike az argün-madiar törzs Tóth Tibor által gyűjtött hat nemzetségnevének (akbai, aitkul, boz, kalmambet, abüz, seru).


Közvetlenül hazautazásom előtt tanulságos beszélgetést folytattam Ozarak Iszmagulov antropológusprofesszorral is. Minthogy most készíti elő a kazak nép antropológiai leírását tartalmazó könyvét, adatgyűjtés céljából a hetvenkét éves professzor nyaranként Kazakisztán más és más tájaira vezet expedíciót. Iszmagulov tájékoztatott arról, hogy nemcsak az argünöknek van madiar törzsük és nemzetségük, hanem a Középső Hordában a kipcsakok és az uakok, valamint Kelet-Kazakisztánban, a Zajszan-tó és az Irtis forrásvidéke környékén élő kereik között is élnek madiar törzsbeliek és nemzetségűek. Azt azonban nem tudta róluk a kutató, hogyan kerültek oda.


Az Iszmagulov professzortól kapott információ azért különösen fontos számomra, mert a Zajszan-tótól százötven kilométernyire levő Mongol-Altajban, Bayan Ölgiy megyében élő kereik között végzett kutatásaim során magam is találkoztam madiar-mazsarokkal. Feljegyeztem és könyvben is kiadtam gyűjtésemet legendáikról, életmódjukról, ősi mintájú, ezüstveretes, palmettás nyergeikről, öveikről és törzsi temetőjük fából készült sírjairól.


Ahogy tehát kiderült, sok rejtély, feltáratlan anyag és kutatnivaló maradt még Közép-Ázsiában az ott élő keleti madiar néptöredékek múltjával és jelenével kapcsolatban. A független Kazak Köztársaság és Magyarország baráti viszonya, valamint a hatalmas közép-ázsiai országban uralkodó békés viszonyok pedig – több száz év óta először – végre lehetővé teszik a kutatásokat.”


Tóth Tiborról
Benkő Mihályról
Bíró András Zsolt expedíciója
Expedíciók


Oldal tetejére